Magyarország, Egyesült Államok, Románia, Egyesült Királyság, Szlovákia, Németország, Hollandia, Franciaország, Szerbia, Brazília, Spanyolország, Norvégia, Svédország, Kanada, Olaszország, India, Ausztria, Lengyelország, Oroszország, Ausztrália, Kína, Belgium, Japán, Izrael, Dánia, Argentína, Görögország, Ukrajna, Írország, Svájc, Törökország, Szingapúr, Algéria, Pakisztán, Indonézia, Luxemburg, Egyiptom, Csehország, Tajvan, Új-Zéland, Marokkó, Szaúd-Arábia, Portugália, Horvátország, Kolumbia, Venezuela, Finnország, Chile, Dél-Korea, Észtország, Bulgária, Vietnam, Egyesült Arab Emirátusok, Uruguay, Hong-Kong, Panama, Bahamák, Irán, Mozambik, Belize, Dél-Afrika, Peru, Lettország, Litvánia, Palesztin Tartományok, Katar, Jordánia, Srí Lanka, Szíria, Barbados, Costa Rica, Fülöp-szigetek, Mexikó, Ciprus, Tunézia.

(Persze van olyan ország, amely csak azért szerepel az országok között, mert saját TLD-je van, pedig valójában nem független állam)

Magyar ajánló

100 kiló vagyok.

Zsolt büszke lenne rám… Azt szokta mondani, hogy az ember itt kezdődik.

Vasárnap feleségemmel Kispesten jártunk baptista istentiszteleten. A lelkipásztor, Sinka Csaba barátom sütivel kínált bennünket, majd előkerült egy kis csomag az útra…
„Ez a legfinomabb, mert ezt Kati sütötte.”
Este elővettük otthon és jól megettük. Finom volt nagyon. Köszönjük.

Előzmények

kgyt: Nos. Az úgy történt, hogy 2009 nyarán fórumozgatás közben figyeltünk fel egymásra Mártival és Skype címet cseréltünk.

Márti: Stamatis Spanoudakis (Σταμάτης Σπανουδάκης) egyik zenéjéről volt szó.

kgyt: Augusztus 1. volt, ha jól emlékszem, már inkább Skype alatt beszélgettünk, ismerkedtünk. Márti éppen készült egy tánctáborba, én meg osztottam az észt, hogy mit pakoljon a csomagjába…

Állítólag megnevettettem. Elmondása szerint röhögött, mint egy fakutya, többet röhögött, mint pakolt – szóval jó kis segítség voltam.
Azt ígérte Márti, hogy, ha visszaérkezik majd, akkor ír, és folytatjuk az ismerkedést. Hittem is meg nem is. Gondoltam, csak le akar rázni, de nem így lett, mert tényleg keresett a hazaérkezését követve. Mondom neki, mi lenne, ha találkoznánk egy reggelire. Visszakérdezett, hogy az én biológiai órám szerint, vagy hagyományosan reggel… ekkor délután volt ugyanis. Mondom: este nyolc jó lesz? Erre: Szóval a biológiai órád szerint.
(éppen akkor keltem, mert éjjel programoztam valamit, ő meg keveset aludt a táborban – szóval mindketten délutáni alvás után voltunk.)

Tetszett az ötlet mindkettőnknek, találkozzunk este nyolckor a Deákon, aztán reggelizzünk valamit.
Eképpen cselekedtünk. Természetesen késtünk. Mindketten. Így fél kilenckor a Meki és a zöldséges között a Metró feljárójától kissé délre (kb. 15-17 méterre) vártam egy csokor virág… helyett egy csokor petrezselyemmel, mivel a virágost nem találtam meg, ami meg út közben volt, az mind zárva volt.

Márti: A rövidnek indult randi alig 13 órásra sikeredett. Először beültünk egy belvárosi étterembe, ahol ránk se hederítettek, miután magyarul szólaltunk meg. (Nem paranoia: a szomszéd asztaloknál német, orosz ill. japán turisták ücsörögtek, őket kiszolgálták.) Egy idő után továbbálltunk, és az Anna Presszóban kötöttünk ki. Itt furcsán néztek ránk, amikor reggelit kértünk (úgy este 9-½ 10 lehetett), de kaptunk szendvicset meg salátát. Sőt egy-egy pohár pezsgőt is, mert hajlandóak voltunk a teraszról átülni a belső részbe. Meg vizet a „virágomnak”. A „reggeli” elfogyasztása után pedig elindultunk kicsit sétálni.
Szerintem a budai nevezetességekhez vezető összes lépcsőt végigjártuk (le és föl is).

kgyt: „Fel is út, le is út…”

Márti: Mindezt magassarkú szandálban! (A túrabakancsomat otthon felejtettem.) Érdekes volt! De mindketten nagyon jól éreztük magunkat. És csak beszélgettünk és bolondoztunk egyfolytában, mintha ezer éve ismernénk egymást. Reggel Gyuri hazakísért. És akkor megkérdeztem, van-e kedve ebédelni, van otthon egy kis milánói makaróni.
Amíg én összekészítettem az ebédünket – reggel 8-9 körül –, Gyuri Anyukámmal kedélyesen elkávézgatott.

Úgy egy hét múlva Gyuri megkérte a kezemet…

kgyt: Nem volt egy hét…

Márti: – én pedig kinevettem őt (finoman szólva). Aztán ez így ment nap mint nap: Gyuri megkérte a kezemet, én pedig jót nevettem, hogy na majd meglátjuk! Időnként közölte, hogy „nem is veszem őt komolyan”. Aztán pár hónap után kezdtem tényleg komolyan venni.

kgyt: Itt a bizonyíték. Végül 2010. április 24-én délután háromkor megkezdődött életünk következő része. A cikk következő része pedig már az áprilisi eseményeinkkel foglalkozik…